Nu! Hát itt lennénk.

Állok künn a csűr előtt az eresz alatt és lesem az égen a csillagokat, mer az úgy jólesik.
Odáig lettem már, hogy ennek is köll örüljek. Szájam sarkában lóg a csibuk, hisz az meg úgy ragad hozzám mint szentjánosbogár a légypapírra. A füstje mindég elhomályosítja a szemem de kitisztítja a látásomat.
Visszaemlékezve gyerekkorom végére mindég is jó volt az ég alatt feküdni a fűbe nyári esteken, oszt bámulni az égre hátha meglátnék a mérhetetlen távolságon kívül valami olyat, ami idelenn nem szokott dolog, vagy legalább esne le valami csillagocska hogy kívánhassak egy szépet.
Hát mosmár ez se izgat annyira. Egyszerűen csak nyugtat az apró fénypontok bámulása.
Fejemben a gondok csak kergetik egymást, oszt a végin mindig csak oda lukadok: Hogy a cifra fenébe juttattam má ide magam?

Valahun ott kezdődött az egész igazából, mikor az asszony kitette a szűrömet a mi kis közös életünkből. Onnantól kezdve még annyira sem vót közös mint hittem. Meg hát az is túl sok vót amit hittem, mint kiderült. Úgy festett az egész mint mikor egy rossz törött szerszámot kidobnak végre, mert ideje van már annak.
Kicsapta a kapából az öreg, csiszolódott, kopott, törött, öreg nyelet. Gondolná a paraszt. hogy ilyenkor új nyél szökik hamar munkába, de még az sem. Hát mit van mit tenni, a szerencsételen öreg nyélből csak köll valamit csinálni. Leginkább kapanyél lenne mint eddig es volt.
Ám mégsem úgy van az! Ami valamire való kapavas van egy ilyen vén göcsörtös nyélnek az má bizony mind nyéllel együtt van, ha meg nem akkor bizony csak van már valami baja. Vagy csorba, vagy görbe, vagy (ami a legtöbbet van) egyszerűen nem állja a szöget ami odafogná hozzája - nem kompátibilis a nyéllel - asszem így monnyák ezt manapság az okosok.
Láttam má én ezt sokszor, csak nem hittem hogy erre a sorsra vetődöm magam es.
Ezért is vótam úgy véle hogy mégiscsak meg kén próbálni visszailleszteni a helyire az az öreg nyelet. Gondolná az ecceri paraszt, biztos azzal vót a gond, hogy a sok húzkodásban már kiszálkásodott a kapanyél a vasban, meg a csapot is igazgatni kéne hogy jó legyen.
Kezdtem is vóna mondani, hogy van ennek a nyélnek simább oldala is, odadom én aztat, a szálkásabbik felit meg megtartom magamnak. Meg hogy hát erősitsük meg a szegeket. De mintha bizony csak a falnak beszéltem vóna. Addigra az asszonynak már nem a nyéllel vót baja, hanem a kapálással. Abból lett elege de annyira, hogy má belebetegedett. Láttam ám ennek a fele se tréfa. Fölszedelőzködtem, egy papuccsal, a szűrrel, meg a csibukkal felültem a szamárhátra aztán kihurcolkodtam a csűr mellé egy kis gunyhóba.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.