A gunyhó fődje elég hűvös.
Hál az égnek, mer jó is az, ha az ember béle ég a pálinka nyomátúl.
Má vagy egy fertály hónapja csináltam ezt a mókát a gunyhóba (meg hát előtte es míg rá nem jöttem hogy tőlem beteg az asszony), meg néhanapján elugrottam a kocsmába is. Régi komám es elkísért, má ha vót éppen, s nem vhol a távolban hajkurászta a fehércselédeket. Kinek a pap kinek a papné. Úgy látszik néki a kutyaharapást szőrivel igazsága világított a Krisztusi fényben hajnalonta mikor megpróbálta kideríteni hol is van ippen, mer hát ugyanabban a csizmaszárba ugrott bele ő is mint én, csak ő magától - lökni se kellett. Ingattam én a fejem ezen sokszor, dehát mindenki a saját kapcáját használja, az a jó néki. Én ez alapján rettenetes szerelembe estem a pálinkával, meg hát mindennel ami kicsit is hasonlított rája.
Naszóval! Hasaltam a hűs döngölt padlón számolgatva az üres butéliákat az asztal lábánál, sakkor rettenetes felismerésre jutottam! Bezony ezek mind üresek!!!
Soha éltemben nem vót ekkora nosztalgiám a szottyadt szilva szedegetése után. Még a kalendáriumra is ránéztem, mi van még hátra a nyárbúl, hátha attól hamarabb lesz.
Felültem lassan az ágy szélire. Egyrészt szédültem, mint pap a húsvéti misén a pulpituson, meg hát minden mozdulat olyan érzetet hozott, mintha cirkuszi majmok vasvillával hányták vóna a fejemben a gondolatokat. Pedig azt hittem azé csinálom ezt, nehogy gondolkodjak semmitse.
Az ágy széle arra juttatott, hogy mos már elég lesz ebből. Föl es szedellőztem lassankint mert, hát vót egy nagy jósága pálinkának (meg minden másnak amit a parszt ilyentájt magába öntözget), úgy e nem lesz utána étkes az embör. de mivel az butéliás szalonna erősen fogyóban vót mán, muszáj lett keresni más harapnivalót.
A kanálisparton ahun a kölkök szoktak játszódni meg pancsolni vót pár lacipecsenyés, meg lepényárus nyaranta, mosmeg hogy ilyen szíp őszt b...tt az isten hozzánk szégyenszömre tovább ette kinn űket a fene. Fordult egyet a fejembe a gondolat: Betömöm a likat a gyomromban egy kis lepénytésztával.
Úgy es lett! A szamarat otthon hagytam vigyázzon a gunyhóra, én mög fölpattantam a drótszamárra, amit mostanság nyűttem - hogy tán akkor nem lenne olyan puffadt a hasam mint egy kisebb kemence - s kicsalingáztam hát a kanálispartra. Vót ottan sok ösmerős még régről legínkorombúl, meg hát még több ösmeretlen pelyhedzőállú suhanc es, meg sok szíp tejszagú lánaka es.
Lassan közel csaltam magam a kedvec lepínysütőmhöz, hogy egy nagy kerekkel bódogan elkerekezzek. Az árus hamarjában megszabadított a bugyelláris némi tartalmátúl, de bezzeg semmit nem adott a markomba, csak egy szíp ígéretet, hogy fogjam a pintemet, oszt várjak a soromra míg kisül a laposkenyír. Szokva vót ez itten, hát kerestem vóna egy barátságos padot magamnak, hogy ne kölljön magamban múlatni az időt míg sül a kenyír. Az első padnál minnyá kilestem fertály héttel ezelőtti ivócimborát. Gondoltam csak megkérdem hun van a nagy szesztestvére kinek a minap részegségemben napszámot kínáltam, oszt a hírek szerint keresött is vóna ezügyben. Nagy hangon szólítom, hogy hun a komája? Há csak vonogatja a kis keszeg vállait, hogy ő bizony nem látta, biztos az Árgyélus kisasszonyokat szorongatja fentebb a kanálisparton, akik ottan sátoroznak ippen. Megnyugodtam kicsinyet, mert nem vót ám akkora buzdultságom a napszámoshoz mint első részegségemben gondoltam vót azt !
Má löktem is vóna le a padra magam óvatoskova, hogy szóba elegyedjek vélük csak úgy az időt múlatni.
Akkor meg mán azt is láttam ki aza szíp fehércseléd akinek nagy hevületben próbálnak elhitetni minden szípet s jót komájával párosban.
Ejj de megörültem eccerre! Vót nagy egymásra vigyorgás meg üdvözölgetés nevetgéléssel keverve. A régi babám lántestvére múlatta ott az italokat, megt hát bolondította férfiszemöket.
Több se kellett nékem, lehajítottam magam a padra, oszt odéblökdöstem az ivócimborákokat.
Eztán ami gyütt az meg mán egy másik történet.

Nu! Hát itt lennénk.

Állok künn a csűr előtt az eresz alatt és lesem az égen a csillagokat, mer az úgy jólesik.
Odáig lettem már, hogy ennek is köll örüljek. Szájam sarkában lóg a csibuk, hisz az meg úgy ragad hozzám mint szentjánosbogár a légypapírra. A füstje mindég elhomályosítja a szemem de kitisztítja a látásomat.
Visszaemlékezve gyerekkorom végére mindég is jó volt az ég alatt feküdni a fűbe nyári esteken, oszt bámulni az égre hátha meglátnék a mérhetetlen távolságon kívül valami olyat, ami idelenn nem szokott dolog, vagy legalább esne le valami csillagocska hogy kívánhassak egy szépet.
Hát mosmár ez se izgat annyira. Egyszerűen csak nyugtat az apró fénypontok bámulása.
Fejemben a gondok csak kergetik egymást, oszt a végin mindig csak oda lukadok: Hogy a cifra fenébe juttattam má ide magam?

Valahun ott kezdődött az egész igazából, mikor az asszony kitette a szűrömet a mi kis közös életünkből. Onnantól kezdve még annyira sem vót közös mint hittem. Meg hát az is túl sok vót amit hittem, mint kiderült. Úgy festett az egész mint mikor egy rossz törött szerszámot kidobnak végre, mert ideje van már annak.
Kicsapta a kapából az öreg, csiszolódott, kopott, törött, öreg nyelet. Gondolná a paraszt. hogy ilyenkor új nyél szökik hamar munkába, de még az sem. Hát mit van mit tenni, a szerencsételen öreg nyélből csak köll valamit csinálni. Leginkább kapanyél lenne mint eddig es volt.
Ám mégsem úgy van az! Ami valamire való kapavas van egy ilyen vén göcsörtös nyélnek az má bizony mind nyéllel együtt van, ha meg nem akkor bizony csak van már valami baja. Vagy csorba, vagy görbe, vagy (ami a legtöbbet van) egyszerűen nem állja a szöget ami odafogná hozzája - nem kompátibilis a nyéllel - asszem így monnyák ezt manapság az okosok.
Láttam má én ezt sokszor, csak nem hittem hogy erre a sorsra vetődöm magam es.
Ezért is vótam úgy véle hogy mégiscsak meg kén próbálni visszailleszteni a helyire az az öreg nyelet. Gondolná az ecceri paraszt, biztos azzal vót a gond, hogy a sok húzkodásban már kiszálkásodott a kapanyél a vasban, meg a csapot is igazgatni kéne hogy jó legyen.
Kezdtem is vóna mondani, hogy van ennek a nyélnek simább oldala is, odadom én aztat, a szálkásabbik felit meg megtartom magamnak. Meg hogy hát erősitsük meg a szegeket. De mintha bizony csak a falnak beszéltem vóna. Addigra az asszonynak már nem a nyéllel vót baja, hanem a kapálással. Abból lett elege de annyira, hogy má belebetegedett. Láttam ám ennek a fele se tréfa. Fölszedelőzködtem, egy papuccsal, a szűrrel, meg a csibukkal felültem a szamárhátra aztán kihurcolkodtam a csűr mellé egy kis gunyhóba.